Száz éve, 1918. október 31-én ölték meg pesti otthonában gróf Tisza István miniszterelnököt, akit a közvélemény felelőssé tett az első világháborús vereségért.
1861. április 22-én született Pesten, apja, Tisza Kálmán rekordideig, 1875 és 1890 között megszakítás nélkül kormányfő volt. Nagybátyját, Tisza Lajost, Szeged árvíz utáni újjáépítési kormánybiztosát 1883-ban tette gróffá a király, és a címet 1897-ben unokaöccsei is megkapták.
Tisza István a debreceni református kollégiumban érettségizett, majd Heidelbergben és Berlinben tanult jogot, államtudományi diplomát Budapesten szerzett. Tudatosan készült a politikusi pályára, sokoldalú képzettséggel rendelkezett, tudásáról ellenfelei is elismerően szóltak. Kiváló jogászként és közgazdászként az ipar, a kereskedelem és a mezőgazdaság összhangjának biztosítására, a pénzügyi egyensúly megőrzésére törekedett.
1886-ban az apja által vezetett Szabadelvű Párt jelöltjeként a vízaknai kerületben választották országgyűlési képviselővé. Ferenc József 1903 nyarán nevezte ki miniszterelnökké, miután a Széll-kormányt az ellenzéki obstrukció megbuktatta. A megbízást két nap múlva visszaadta, de a rövid életű Khuen-Héderváry-kormány távozása után, októberben sikerült létrehoznia kormányát. Első kormányzása idején ragaszkodott a dualista elvekhez, külpolitikájában a kettős szövetséghez, a belpolitikában a magyar szupremácia megerősítéséhez és kiterjesztéséhez. Hivatali ideje alatt hozták haza II. Rákóczi Ferenc hamvait. Az obstrukció letörésének szigorú, olykor erőszakos eszközökkel látott neki, 1904 októberében az ellenzék jogait korlátozó házszabály-módosítást terjesztett be, amelyet Perczel Dezső házelnök a híres-hírhedt zsebkendőszavazással fogadtatott el. Az ülést követően a parlamenti munka ellehetetlenült, az ország annyira megosztottá vált, hogy az uralkodó 1905 elején feloszlatta az Országgyűlést.
A választáson az egységbe tömörült ellenzék diadalmaskodott. Ferenc József hiába próbált a darabontkormány kinevezésével úrrá lenni a válságon, az 1906-os új választást ismét az ellenzék nyerte meg. A Szabadelvű Párt feloszlott, Tisza lemondása után időlegesen visszavonult, a dunántúli református egyházkerület főgondnoka lett.
A politikába 1910-ben tért vissza a választásokat fölényesen megnyerő Nemzeti Munkapárt élén, de a Monarchia központosítását szorgalmazó Ferenc Ferdinánd trónörökössel fennálló ellentétei miatt nem vállalta a kormányalakítást. 1912. május 22-én házelnök lett, másnap a szocialisták által szervezett tiltakozó tüntetést a rendőrség szétverte, a vérvörös csütörtöknek hat halálos áldozata volt. Tisza a véderőtörvény körüli obstrukciót letörve nem adott szót az ellenzéki képviselőknek, akiket karhatalommal vezettetett ki, a törvényt vita nélkül verte át. Három nappal később, június 7-én egy kitiltott ellenzéki képviselő a karzatról leugorva rálőtt – a célt tévesztett golyók nyoma ma is látszik a faburkolaton -, Tisza pedig tovább vezette az ülést.
Napra pontosan egy évvel később, 1913. június 7-én lett ismét kormányfő. A közelgő háborúra készülődve az államhatalom megerősítését tartotta legfontosabbnak, ennek érdekében tovább korlátozták a gyülekezési jogot, erősítették a cenzúrát. Az 1914. június 28-i szarajevói merénylet, Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása után a Monarchia vezetői közül Tisza egyetlenként ellenezte a Szerbiának küldött hadüzenetet, mert felkészületlennek gondolta a birodalmat, féltette kényes egyensúlyát, és tartott az Erdélyre vonatkozó román igényektől is.
Erőteljes német nyomásra mégis beleegyezett a háború megindításába, és döntése mellett végig kitartott. Jóllehet a közvélemény egyöntetűen helyeselte a hadba lépést, Tisza nem tudott felállítani koalíciós kormányt. A háború előrehaladtával, a sikerek elmaradásával egyre népszerűtlenebbé vált, mindezt tetézte, hogy kitartóan ellenezte a szociális reformokat és az általános választójogot, amelytől a magyarság vezető szerepét féltette. A Ferenc József halála után a béketeremtés vágyával trónra lépő IV. Károly „a Monarchia erős emberét” lemondásra szólította fel, Tisza 1917. június 15-i távozását általános megkönnyebbülés fogadta.
A menesztett kormányfő szeptemberben a debreceni huszárezred élén önként a frontra ment, később királyi bizalmas embereként (homo regius) Bosznia elszakadását próbálta megakadályozni. A háború végén már a vereség és a régi rend jelképe, bűnbakja volt, október 16-án a harmadik merényletet vészelte át, amikor rálőttek az utcán. Egy nappal később az Országgyűlésben elmondott beszédében az egységet szorgalmazta, de a közvéleményben csak „A háborút elvesztettük” szavai visszhangoztak, ezt vezető kormánypárti politikus először ismerte el. Tisza a következő napokban többször kifejtette, hogy az utolsó pillanatig ellenezte a háborús megoldást, és hogy a Monarchia csak védekező háborút vívott.
Október 31-én este, az egyébként vértelen őszirózsás forradalom napján négy hazatért frontkatona Hermina úti villájában, amelyet éppen aznap délutántól nem őrzött a csendőrség, egy szópárbaj után agyonlőtte. A gyilkosság körül a mai napig sok a kérdőjel, jóllehet 1920-21-ben egy per során két embert elítéltek érte. Sokan vélik úgy, hogy nem a népharag nyilvánult meg, hanem politikai gyilkosság történt, amelynek hátterében a vele személyesen és politikailag is szemben álló Károlyi Mihályt gyanítják, de ezt nem sikerült bizonyítani.
Tisza István alakja hibáival, tévedéseivel és kudarcaival együtt, tragikus bukásában is megkerülhetetlen. A főváros XIV. kerületében róla elnevezett téren 2012 óta áll szobra, az Országház előtti Kossuth téren 2014-ben állították újra 1934-ben Zala György és Orbán Antal által készített, 1945-ben ledöntött emlékművét. 2018-ban Magyar Örökség Díjban részesült.
Forrás: MTI
Fotó: wikipedia
