Négyszázharminc éve, 1588. augusztus 8-án semmisült meg az Anglia meghódítására küldött, legyőzhetetlennek kikiáltott spanyol hajóhad, a Nagy Armada.
Az 1556-ban trónra lépett II. Fülöp spanyol király a kor leghatalmasabb uralkodójának számított, akinek birodalmában – köszönhetően a gyarmatoknak, amelyekről csak úgy özönlött az arany és az ezüst – „soha nem nyugodott le a Nap”. Az európai hegemóniára törő Spanyolország a franciákkal Itália birtoklásáért küzdött, a tengeren fő riválisa a protestáns Anglia volt. Fülöp 1554-ben feleségül vette I. Mária angol királynőt, az anglikán egyházat megalapító VIII. Henrik katolikus leányát, és a házaspár tűzzel vassal üldözte a protestánsokat; Mária ezzel „érdemelte ki” a Véres jelzőt. A királynő négy év múlva meghalt, s az őt a trónon követő I. Erzsébet kikosarazta Fülöpöt, hazazavarta a spanyol inkvizítorokat, és helyreállította az anglikán vallást. Spanyolország és Anglia között hadüzenet nélküli háború kezdődött, Erzsébet csapatokat küldött a spanyol elnyomás ellen fellázadt Németalföldre, a pártfogását élvező angol kalózok módszeresen fosztogatták az Újvilág kincseit szállító spanyol flottákat, sőt Sir Francis Drake 1587-ben vakmerően rajtaütött a Cádizban gyülekező spanyol flottán.
Akciója egy évvel hátráltatta Fülöp nagy tervének megvalósulását, aki a pápa jóváhagyásával expedíciót szervezett Anglia elfoglalására, Erzsébet uralmának megdöntésére. A legyőzhetetlenként magasztalt Grande y Felicísima Armada (Nagy és rendkívül szerencsés hajóhad) 40 hadihajóból és 90 szállítóhajóból állt, és fedélzetükön 8 ezer tengerész teljesített szolgálatot, több mint kétezer elítélt húzta az evezőket, kétezernél több ágyúja volt, és 20 ezer katonát szállított. A hivatalos cél a katolikus vallás visszaállítása volt Angliában, ezért a gályák közül tizenkettő a tizenkét apostol nevét viselte, húszat Szűz Máriáról, a többit a szentekről nevezték el, az egyik hajón előrelátó módon a Szent Inkvizíció hivatalnokai is helyet kaptak. A méretre rendkívül impozáns flotta ugyanakkor korántsem volt sebezhetetlen, mert a hajók többsége lassú volt, és nehézkesen manőverezett.
A vállalkozás baljós előjelekkel kezdődött: nem sokkal az indulás előtt meghalt a flotta parancsnoka, Santa Cruz admirális, a legképzettebb spanyol tengerész, aki a lepantói csatában legyőzte a törököket. Fülöp helyére Medina Sidonia herceget nevezte ki, aki sem tengerész, sem katona nem volt, s hiába szabadkozott, a király azzal utasította rendre: a háborúkat Isten dönti el, mindegy, ki a fővezér.
Az Armada 1588. május 11-én felszedte a horgonyt, és kifutott a lisszaboni kikötőből, már ez a művelet is két napot vett igénybe, és a viharos idő miatt csak két hét alatt vergődött ki a nyílt tengerre. Június 19-től La Coruna kikötőjében további heteket vesztegettek el az élelmiszerkészlet pótlásával, a hajók kijavításával. Július végére aztán elérték Anglia nyugati partjait, ahol háromszor is megkísérelték felvenni a harcot az angolokkal, de azok mindig kitértek előlük. Lord Howard, az angol főparancsnok 182 hajót vezetett, s bár ezek közül csak 34 volt igazi hadihajó, legénységük tapasztaltabb volt, jobb ágyúkkal, több lőszerrel, az alacsony hajók sebessége, manőverező képessége meghaladta a magas építésű spanyol gályákét. Howard ezenfelül bölcsen a haditanácsra bízta a döntéseket, amelyben a híres kalóz, Sir Francis Drake szava volt a meghatározó.
Az Armada augusztus 6-án a Doveri-szoros francia oldalán, Calais közelében horgonyzott le, s várta Parma hercegének seregét, hogy a katonákat fedélzetre véve megkezdjék Anglia invázióját. Az angolok tőlük nyugatra, szélirányban álltak fel, és 7-én éjszaka gyújtóhajókat küldtek a spanyol flottára, amely kénytelen volt kifutni a nyílt tengerre. Az angolok másnap a francia-németalföldi határon fekvő Gravelines-nél vetették magukat az Armadára, amelynek hadrendje ekkorra teljesen összezavarodott. A spanyol harcmodor, a csáklyázás, az ellenség közvetlen megtámadása, hajóinak elfoglalása hatástalannak bizonyult, mert az angolok mozgékony hajói az utolsó pillanatban mindig arrébb vitorláztak, és ágyútüzet zúdítottak a lomha spanyol gályákra. Az ütközetben öt spanyol gálya süllyedt el, a többi súlyosan megsérült – a büszke Armadát legyőzték a lebecsült angolok.
Medina Sidoniának nem maradt más választása, mint hogy a szelet követve észak felé meneküljön, Skóciát és Írországot megkerülve hatalmas vargabetűvel igyekezett hazavergődni. A nyílt tengeren azonban irtóztató viharba kerültek, a navigációs hibák, az éhség és szomjúság, a tífusz, a sebesültek állapotának romlása megtizedelték az Armada maradványát. A büszke flottából mindössze 60 hajó tért haza, de ezek nagy részét sem volt érdemes megjavítani. A spanyolok összesen 15 ezer embert vesztettek, az angolok veszteségei jelentéktelenek voltak.
II. Fülöp beletörődve vette tudomásul a kudarcot, mondván: „Az Armadát emberek ellen küldtem, nem Isten szelei és hullámai ellen.” Angliában viszont örömünnepet ültek, „Afflavit Deus et dissipati sunt” (Szélvészt küldött az Úr, és ők szétszórattak) – így ünnepelték a győzelmet, amely megrendítette a spanyol világuralmat. Erzsébet 1589-ben Drake és Sir John Nerrey admirális vezetésével 150 hajóból álló ellenarmadát küldött, hogy Lisszabont elfoglalva lázadást szítson a portugálok között, de ez az expedíció sem járt nagyobb sikerrel, a csatákban és viharokban 40 hajó veszett oda.
Az Armada veresége fordulópontot hozott a hadtörténetben, a tengereket ettől kezdve két és fél évszázadon át az ágyúkkal felszerelt vitorlások uralták. A spanyol tengeri hatalom meggyengült, helyébe néhány évtized múlva az inváziótól megmenekült Anglia lépett.
Forrás: MTI.hu
Fotó: Wikipedia
