50 évvel ezelőtt, 1970. január 11-én halt meg Latabár Kálmán, a legnagyobb magyar komikusok egyike. Az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga:

1902. november 24-én Kecskeméten született híres színészdinasztiában: dédapja, Latabár Endre Magyarország egyik legismertebb színésze, színész-pedagógusa és színigazgatója volt, nagyapja Latabár Kálmán Árpád, apja idősebb Latabár Árpád, édesanyja, Deutsch Ilona mindannyian neves színészek voltak, úgyhogy egy percig sem lehetett kétséges, hogy belőle is színész válik. Az ifjú Kálmán 1921-ben végzett Rákosi Szidi színésziskolájában, 1923-ban szerződtette táncos-komikusként a Fővárosi Operettszínház.

1927 és 1933 között Árpád öccsével külföldön lépett fel zenés artistaszámokkal. Bécsben a Theater an der Wienben, Berlinben a Grosses Schauspielhausban, Max Reinhardt színházában is szerepeltek (A két Ajax; Offenbach: Szép Heléna), a világhírű rendező a fiatal európai színésznemzedék legjobbjainak tartotta őket. A testvérpárt még a szigorú kritikusok is Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlították, ők azonban mégis hazajöttek, mert magyar színészek akartak lenni.

Latabár, avagy ahogy mindenki hívta: Latyi a fővárosi színházakban szerepekre szerződött: fellépett a Budai Színkörben, az Operettszínházban, a Pesti Színházban, a Művész Színházban, a Royal Orfeumban, majd 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínházban játszott. Máig emlékezeteset alakított mint Mujkó (Huszka: Gül Baba), Meneláosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán Imre: A csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér), Nyegus (Lehár: A víg özvegy). Egyéni humorú, kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Népszerűségét csak fokozta méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, akrobatikus “ügyetlensége”.

Filmezni 1937-ben kezdett, itt is kamatoztatta egyedülálló tehetségét. Néhány emlékezetes cím: Fizessen, nagysád (1937), Egy bolond százat csinál (1942), Egy szoknya, egy nadrág (1942), Mágnás Miska (1948), Fel a fejjel (1954). Személye miatt ezek a filmek annyira időtállóak, hogy még ma is próbára teszik a rekeszizmokat. Az emigráns magyarok is számtalanszor hívták vendégszereplésre, szinte minden földrészen megfordult. Amerikában léggömbbel a kezében lépett a színpadra: “Hoztam maguknak egy kis pesti levegőt” – mondta, és kiengedte a lufi tartalmát. A poén ült, de a közönség ezúttal nem a nevetéstől könnyezett.

Minden szerepére úgy készült, mint az első fellépésére, illetve mintha utoljára lépne a közönség elé. Méltó folytatója volt a dédapa által elkezdett családi hagyományoknak, az egyetemes színjátszás kiemelkedő alakja lett. Szerette az embereket, és ha komédiázásán felszabadultan nevetnek. Képes volt a legközvetlenebb kapcsolatot megteremteni a nézők millióival. Mindmáig tartó népszerűsége vasszorgalmának, kivételes művészi fegyelmének, valamint annak köszönhető, hogy egész életében megőrizte emberségét, a humánumba vetett hitét.

A siker soha nem szédítette meg, sőt felelősségérzetét növelte, mert mindig meg akart felelni a várakozásoknak. Művészi munkáját 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanebben az évben lett érdemes művész, a kiváló művészi címet 1953-ban kapta.

Súlyos cukorbetegségben szenvedett, állapota 1970 elején fordult válságosra, majd hatvanhét éves korában, január 11-én hunyt el Budapesten. Emlékét őrzi a születésének hetvenötödik évfordulóján, kecskeméti szülőháza helyén álló épületre helyezett emléktábla, amelyet 2008-ban újítottak fel.

Forrás: MTI
Fotó: pexels.com