Május 27-én lesz kilencvenöt éves Henry Kissinger Nobel-békedíjas volt amerikai külügyminiszter.
Heinz Alfred Kissinger a németországi Fürth városában, középosztálybeli zsidó családban látta meg a napvilágot. Középiskolai tanár apja Hitler hatalomra kerülése után elvesztette munkáját, a család helyzete egyre romlott, 1938-ban kivándoroltak Amerikába. Kissinger – már Henryként – a főiskolát esti tagozaton kezdte, napközben egy borotvapamacsokat előállító gyárban dolgozott. Húszévesen, immár honosított állampolgárként katonai szolgálatra hívták be, az európai hadszíntéren, majd 1946-ig Németország amerikai megszállási övezetében tolmácsként és kihallgatóként tevékenykedett.
Leszerelése után rekordidő, három év alatt elvégezte a Harvard egyetemet, doktori értekezését 1954-ben írta a napóleoni háborúk után létrehozott európai békerendszerről. Ebben az ideológiai tartalmat mellőzve csodálattal adózott Metternich művének, mondván: nem az a fontos, hogy az reakciós volt-e, vagy haladó, hanem az, hogy világos és stabil. Kissinger neve 1957-ben Az atomfegyverek és a külpolitika című könyve nyomán lett széles körben ismert, az amerikai külpolitikát sokáig meghatározó, a NATO „rugalmas reagálás” doktrínáját megalapozó mű 14 hétig a bestseller-listán is szerepelt.
Kissinger 1955-től dolgozott különböző kormányszerveknek, sőt az elnökök is kikérték tanácsait, Kennedyt a Berlini Fal 1961-es megépítésekor ő beszélte le az erőszak alkalmazásáról. 1968-ban minden személyes ismeretség és habozás nélkül vállalta el az elnökké választott Richard Nixon mellett a nemzetbiztonsági főtanácsadó tisztét, ráadásul úgy, hogy a republikánus előválasztás idején Nixon ellenlábasa, Nelson Rockefeller kampányában serénykedett.
A briliáns elméjű professzor hamarosan az amerikai külpolitika tényleges irányítója lett, a külügyminiszteri tisztséget 1972-től töltötte be. Elemzéseivel szinte minden fontos döntés meghozatalakor befolyásolta Nixont, akihez éjjel-nappal szabad bejárása volt. Nagy szerepet játszott az amerikai-szovjet fegyverzetellenőrzési, majd fegyverzetkorlátozási megállapodások kidolgozásában. Titkos pekingi úton készítette elő Nixonnak a világpolitikai egyensúlyt alapjaiban megváltoztató pekingi látogatását, „a kínai kártya” kijátszását, hogy kihasználja a két kommunista nagyhatalom, a Szovjetunió és Kína ellentéteit. Ő irányította amerikai részről a vietnami háború befejezését eredményező béketárgyalásokat, ezért 1973-ban megkapta a Nobel-békedíjat. A döntés hatalmas vihart kavart, a vele együtt kitüntetett vietnami Le Duc Tho vissza is utasította az elismerést, a Nobel-békedíj bizottság két tagja emiatt mondott le. Kritikusai szerint Kissinger érdemtelen volt a kitüntetésre, mert ő állt Kambodzsa kíméletlen bombázása mögött, támogatta az ellenzékiek ezreit kivégző és megkínzó dél-amerikai diktatúrákat, a Ciprust kettészakító török inváziót.
Kissinger, akiről az amerikai politikatörténetben korszakot neveztek el, azután is hivatalban maradt, hogy Nixon 1974-ben belebukott a Watergate botrányba. Csak 1977-ben, Gerald Ford elnök választási veresége után távozott, azóta nem alakítója, csak elemzője a világpolitikának.
A problémákat mindig nagy vonalakban, összefüggéseiben igyekezett megközelíteni, példaképei, Metternich és Bismarck szellemében a nagyhatalmak közötti egyensúly fenntartása volt a célja. Ám gyengeségének is ezt tartják, mert a kisebb államokat csak gyalogoknak tekinti a politika sakktábláján. Hasonlították Stanley Kubrick filmszatírájának főhőséhez, dr. Strangelove-hoz és Raszputyinhoz, nevezték könyörületes héjának és éber galambnak, de sohasem tudták egyértelmű politikai kategóriákba gyömöszölni; magát mindig függetlennek minősítette, némi liberális vonzalommal.
Anyagi gondjai nincsenek: 1977-es lemondásakor csak az emlékirataiért kétmillió, tévészerepléseiért egymillió dollárt kapott, számos nagyvállalat busásan dotált igazgatósági tagja, előadásaiért horribilis összegeket kasszíroz és tanácsadó céget is működtet.
Kissinger még életében legendává vált, mégpedig olyanná, amilyenné ő akart válni. Mesterien kezelte a sajtót, befolyásolt és kiszivárogtatott, cserébe a lapok bő terjedelemben foglalkoztak egyébként is hálás témának bizonyuló személyével. Hiszen élvezte az életet, a legelőkelőbb éttermekben étkezett, szépségekkel, sztárokkal mutatkozott, operába és futballmeccsekre járt, még kilencvenévesen is ott volt szülővárosa, Fürth csapatának egy Bundesliga-mérkőzésén. Az aranyköpéseket is ontotta, mint például a következő: „Nagy hibám, hogy nem vagyok képes száz százalékig egyetérteni azokkal, akik bírálnak.” Neki tulajdonítják azt a Brexit kapcsán ismét gyakran idézett kérdő mondatot is: Kivel kell beszélnem Európában, ha megállapodásra akarok jutni?
Legendája annyira szívós, hogy hiába derült ki, hogy ő volt a legvéresebb héja a vietnami háború idején – persze csak a legszűkebb körű megbeszéléseken -, a közvéleményben a kompromisszumkereső politikus képe él róla, s hiába derült ki, hogy fogalma sincs a francia konyha rejtelmeiről, Amerikában a kifinomult ínyenc megszemélyesítőjének számít. Egészsége ma már nem a régi, de még mindig dolgozik, és tekintélye is töretlen. 2014-ben a politológusok és külpolitikai szakértők körében végzett felmérés szerint ő lett az elmúlt fél évszázad legjobb amerikai külügyminisztere. Donald Trump elnök megválasztása után az elsők között találkozott vele, és azóta is többször kikérte tanácsát, Vlagyimir Putyin orosz elnök is többször fogadta, legutóbb tavaly júniusban. Nagy ideológiai ellenfele volt Zbigniew Brzezinski, akivel személyesen jó kapcsolatokat ápolt, a tavaly elhunyt lengyel születésű volt nemzetbiztonsági tanácsadót meleg szavakkal méltatta a temetésen felolvasott üzenetében.
