Száz éve, 1920. április 4-én született Éric Rohmer francia filmrendező, a francia új hullám kulcsfigurája. Az MTVA Sajtóadatbankjának portréja:
Gyakran nevezték rejtőzködő művésznek, mert nem szívesen lépett a nyilvánosság elé és óvta magánéletét, meglehetősen hosszú civil nevét is – Jean Marie Maurice Schérer – Erich von Stroheim osztrák színész-rendezőtől és Sax Rohmer angol írótól, a Fu Manchu-sorozat szerzőjétől kölcsönzött művésznévre cserélte.
A misztériumokat kedvelő Rohmer születési dátumát és helyét illetően is ellentmondó nyilatkozatokat tett, a hivatalos iratok szerint a közép-franciaországi Tulle-ben látta meg a napvilágot. A második világháború elején egy évig katonai szolgálatot teljesített, leszerelése után irodalomtanári diplomát szerzett. Ekkoriban írói álmokat dédelgetett, első regénye 1946-ban Gilbert Cordier álnéven jelent meg.
A háború után filmkritikákat írt és a párizsi Latin negyed filmklubját vezette, itt lett barátja a későbbi új hullám több alakja, a hozzá hasonlóan újságíróként dolgozó Jean-Luc Godard, François Truffaut, Claude Chabrol, Jacques Rivette. 1950-ben megalapította a Gazette du Cinéma című magazint, amely öt számot ért meg, Chabrollal közösen publikált tanulmányt a brit Alfred Hitchcockról, akit példaképüknek tekintettek. 1957-ben lett az új hullám legfontosabb orgánuma, a Cahiers du cinéma főszerkesztője, a posztot 1963-ban Rivette-nek kellett átengednie.
Az ötvenes évek elején kezdett viszonylag sikeres rövidfilmeket forgatni. Első játékfilmjét 1959-ben készítette el Az oroszlán-jegyében címmel, ebben már megjelent a munkáira oly jellemző eszközgazdagság, a frivol humor és a játékosság. A bemutatóra azonban egészen 1962-ig kellett várnia, ráadásul műve nem találkozott a közönség tetszésével.
1963 és 1972 között tudatosan, szinte mérnöki pontossággal komponálta meg hat egymást követő filmjét, amelyeknek a Morális példázatok összefoglaló címet adta. Mindegyik darab variáció egy témára: egy férfi éppen akkor találkozik egy másik nővel, amikor már elkötelezte magát, majd hosszú hezitálás után visszatér eredeti választottjához. Rohmer később azt mondta: nem az foglalkoztatta, mit csinálnak az emberek, inkább azt akarta megmutatni, mit gondolnak, miközben csinálnak valamit. Mivel az elbeszélés-füzér első két darabja, az 1963-as A Monceau parki péklány és a Susanne karrierje gyengén teljesített a mozipénztáraknál, és a Cahiers de Cinemától is ekkor kellett távoznia, egy ideig az iskolatelevíziónak dolgozott és dokumentumfilmeket készített.
Sorozatának harmadik darabját, A férfigyűjtőt csak 1967-ben, rendkívül kis költségvetéssel forgathatta le, a filozofikus mű a Berlini Filmfesztiválon Ezüst Medve díjat kapott. Az áttörést 1969-ben a mozikba került, Jean-Luis Trintignant és Francoise Fabian főszereplésével készült Éjszakám Maudnál hozta meg. Az utolsó jelenet kivételével teljes egészében élőben forgatott dráma négy magányos főszereplője – egy mérnök, egy marxista professzor, egy elvált nő és egy egyetemista lány – véletlenszerűen találkoznak újra és újra, s az idő nagyobb részét intellektuális kérdések megbeszélésével töltik. A film vegyes fogadtatásban részesült, de miután 1970-ben a legjobb forgatókönyv és a legjbb idegennyelvű film kategóriában Oscar-díjra, a Cannes-i filmfesztiválon Arany Pálma-díjra jelölték, kereskedelmileg is siker lett. Az ötödik rész, az 1970-es Claire térde című romantikus dráma 630 ezer francia nézőt vonzott az év legjobb francia filmje lett, a sorozatot 1972-ben a Szerelem délután című, az Egyesült Államokban is sikeres drámával fejezte be.
Rohmer dolgozott színházakban, egyetemi előadásokat tartott, majd 1976-ban először dolgozott irodalmi alapanyagból. A Heinrich von Kleist novellájából Bruno Ganz és Edith Clever főszereplésével készült O. márkiné elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál zsűrijének különdíját. A commedia dellartéhoz nyúlt vissza az 1978-as Perceval lovag, amely a 12. századi költő, Chrétien de Troyes művének felhasználásával készült. A rendező lenyűgöző aprólékossággal teremtette meg sajátos középkorát, rekonstruált nyelvvel, stilizált színhelyekkel, de a közönséget összezavarhatta, hogy a középkori krónikák ábrázolásmódot is átvette, így a szereplők nagyobbak, mint mellettük a fák vagy a kastélyok.
A megtévesztés gondolatával foglalkozott következő szériája, a Komédiák és közmondások, amelyek egy-egy szólás köré épülnek, s a történetet a nők szempontjából mesélik el. A szintén hat filmből álló sorozat 1981-ben indult A pilóta felesége című filmdrámával. A harmadik darab, az 1983-ban született Pauline a strandon meghozta neki a Berlini Filmfesztivál legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve-díját, az ötödik filmért, A zöld sugárért az Arany Oroszlán-díjat vehette át a Velencei Filmfesztiválon 1986-ban.
Az 1990-es években készítette a Négy évszak meséi ciklust, amelynek darabjait az évszakokról nevezte el, s egyfajta „tévedések vígjátéka” helyzeteket mutat be, az egymástól elszakított párok újra egymásra találnak. Az új évezredben készült az Egy hölgy és a herceg című kosztümös drámája, a francia forradalom idején játszódó mű az emberi kapcsolatokat a legapróbb részletességgel és realizmussal tárja elénk, a szerelem barátsággal, gyűlölettel keveredik, megtűzdelve politikai, erkölcsi vitákkal. 2004-ben szövevényes kémfilmet készített Triplaügynök címmel, utolsó filmjét, az Astrée és Céladon szerelmeit 2007-ben forgatta.
Magát nem rendezőnek, hanem filmkészítőnek tekintette, látásmódja a szelíd megfigyelői pozíciójáról tanúskodik, a történet maga kevésbé volt számára lényeges. Éric Rohmer 24 játékfilmmel a háta mögött 2010. január 11-én halt meg Párizsban.
Forrás: MTI
Fotó: pexels.com
