Szabó István az első magyar, aki Oscar-díjat kapott a Mephistóért (1982), melynek főhőse Klaus Maria Brandauer volt, a régi alkotótárs, vele még a Redl Ezredest (1984) és a Hanussent (1987) is közösen készítették. Több mint 30 év után újra összeállt a Brandauer-Szabó- Koltai alkotó közösség, hogy újra az emberi természetet fürkésszék legendás stílusukban.

A Zárójelentés címe sokatmondó: egy búcsúzás, illetve egy olyan ember útkeresése, aki már mindent megélt életében, de még hajtja az ereje, és még mindig hisz a mesékben.

Stephanus doktor (Brandauer) kardiológusként dolgozik, de a kórházi leépítéskor nyugdíjazzák. Feleségével már rég kihűlt a viszony, aki operaénekesnő (Udvaros Dorottya), lánya pedig Sydney-be készül. Érzi, hogy ő otthon felesleges, illetve hogy még mindig többre hivatott. Számbaveszi a lehetőségeit, és úgy dönt vidékre megy édesanyjához. Itt semmi, és mégis minden megváltozott.

Hamar kiderül, itt szükség van rá, a mama (Csomós Mari) ráveszi, legyen itt ő az orvos, mint ahogy annak idején édesapja volt – Stephanus hamar belemegy. Régi szerelmek (Szirtes Ági), barátok (Eperjes Károly, a helyi pap) keresztezik útját, örülnek neki a betegek is – Stephanus egy gyerek naivitásával és kedvességével tekint a helyiekre. Felesége egy villámlátogatáson megnézi a nőt, akiben a férj gondolkodik, ő csak területet jelöl ki. Nem úgy a polgármester, (Stohl András) aki rövidesen összekülönbözik vele egy fejlesztés kapcsán, továbbá egy esetleges új szerelem – Ének Erzsi (Kerekes Éva) személyében- lehetőségét is megfojtja és lehetetlenné teszi csakúgy, mint Stephanus helyi karrierjét. Stephanus nem ez a hátulról jövő karakter, és nem tud a rosszindulattal és ármánykodással mit kezdeni, így ezek tönkreteszik a mindennapjait. Csak a pap marad, a barátja, közös pecázásaik és elmélkedéseik a film legszebb és legmaradandóbb jelenetei. A pap viszont szintén ugyanolyan csalódott és szomorú, és ugyanúgy összeroppan, mikor a karvezető hölgy tragikusan itthagyja őket.

A film a feleslegessé válásról, arról a fájó érzésről szól, amikor az ember nem kell, és ha próbálunk valamit keresni a régi világból, csak pár fakó arcot találunk, és szürkülő emléket. A film életrajzi jellegű kötődései nagyon szembeötlőek: Szabó István felmenői orvosok, és a korábbi kedvelt témái, a hatalom és az egyén harca, az elmúlás és generációváltás az, ami foglalkoztatja a művészt. Bár Brandauernek kicsit nehezen hisszük el, hogy nem egy bécsi kávézás után ugrott le egy határmenti kis faluba körülnézni, de játéka meggyőző, igazán mély, és remekek Udvarossal, és Eperjessel közös jelenetei. Stohl csuklóból hozza a rosszfiút, helyenként már túlzottan rutinból. Érdekes, hogy Szabó egy fiatal vágóra, Gothár Mártonra, bízta a munkát, akinek gyorsabb képei egy Szabó filmtől szokatlanok, viszont tökéletesen visszaadják Stephanus zaklatott lelkiállapotát.

A film legkülönösebb és legszívszorítóbb szereplője az azóta elhunyt Andorai Péter, aki némán is, de néhány arckifejezésből megtanítja nekünk, milyen egy élet itt a földön, és milyen múlékony – hiányozni fog.

Szabó újra az Oscarra jelölt Koltai Lajossal dolgozott együtt, aki rengeteg közeli felvétellel, szép plánozásokkal és remek világítással átható embermesét készített. Érdemes megnézni a filmet, azoknak mindenképpen, akik a mozivásznon szép, emberi érzelmekre vágynak.

10/9

Írta: Baska Balázs

 

Fotó: port.hu