Kétszázhuszonöt éve, 1793. december 24-én született Déryné Széppataki Róza, a vándorszínészet korának legnépszerűbb színésznője, az első magyar operaénekesnő.
Schenbach Róza néven látta meg a napvilágot Jászberényben 1793. december 24-én (egyes források szerint 23-án), apja bécsi születésű patikus volt, anyja orvoscsaládból származott. Tiszta, csengő hangjára hamar felfigyeltek, a templomban és a körmenetekben énekelve aratott sikerei nyomán érlelődött meg a vörös hajú, kis termetű, jelentéktelen külsejű gyermeklányban a gondolat, hogy színésznő lesz.
Másodszor is özveggyé vált anyja eleinte hallani sem akart erről, s lányát – főként németnyelv tanulási céllal – egy ismerős pesti családra bízta, melynek feje a belvárosi templom karnagya volt. Velük jutott el először színházba, s örökre eljegyezte magát Tháliával. Anyja erről értesülve azonnal visszavitte Jászberénybe, de a lány színház iránti elszánt vonzalma nem szűnt meg, és a szigorú anya végül áldását adta a pesti magyar színház szerződéses ajánlatára.
Tizenhét évesen került a Múzeum körúton működő második magyar színtársulathoz, ahol egy idősebb pályatársnő vette pártfogásába. Először 1810. április 8-án lépett a közönség elé, “pajkos kis szobaleányt” alakított egy vígjátékban. Német családi nevét Benke József színigazgató (Laborfalvy Róza apja) javaslatára tükörfordítással magyarosította Széppatakira, majd amikor 1813-ban feleségül ment színésztársához, Déry Istvánhoz, felvette a Déryné nevet is.
A német nyelvű színházzal rivalizáló magyar társulat a szép hangú, nagy hangterjedelmű Déryné megérkezése után már műsorára tűzhetett olyan darabokat is, amelyeket addig énekesnő hiányában kénytelenek voltak félretenni. Ez azért volt nagy szó, mert a német színjátszók főként a dalt használták csalogatónak magyar vetélytársaikkal szemben.
Széppataki Róza bebizonyította, hogy nem csak a neve lett magyar, kitartóan harcolt a magyar nyelvű színjátszás ügyéért. Folyamatosan képezte magát – egyik szerepéhez magától Erkel Ferenctől vett énekórákat -, emellett német színdarabok magyarra ültetésével is foglalkozott, jelmezeit ő tervezte, időnként el is készítette. Közepes tehetségű férje azonban nem a nemzeti kultúra szolgálatát tekintette elsőrendű feladatának, és feleségét, akit gyakran bántalmazott is, mindenáron arra akarta rávenni, hogy vonuljanak el egy vidéki birtokra, ahol ő tiszttartó lehet.
Déryné ellenállt, és végül elhagyta férjét, de nem váltak el, a nevét is megtartotta. 1815-től a társulat Miskolc középponttal működött, ahol gyakran megtörtént, hogy a közönség soraiból felkiabáltak a színpadra: Déryné énekeljen, s ő megszakítva a prózai előadást dalra fakadt. 1828-ban, amikor a városban felépült az ország második kőszínháza, a nyitó előadásban ő énekelte A sevillai borbélyban Rosina szerepét. 1819-től egy pozsonyi társulattal lépett föl, a kritikusok dicsérték sokoldalúságát és természetes játékát. Ezt követően sikeres turné következett a Dunántúlon, s megismerte élete nagy szerelmét, de mivel ritkán tudtak találkozni, tíz év után az érzelem kihűlt.
Az 1820-as években jutott el pályája csúcsára, vendégszerepelt a Pesti Német Színházban, az ország számtalan városában fellépett, s még a legközönyösebbeket is mindig lázba hozta, hatalmas lelkesedést keltve a magyar nyelvű színjátszás iránt. Mai szemmel is csodálatra méltó, hogy törékeny alkata ellenére hogyan bírta a gyakori utazásokkal járó fáradalmakat.
1823-ban a két évvel korábban megnyílt első magyar kőszínház szerződtette Kolozsvárra, a frissen megszervezett operatársulatba. A Sevillai borbély előadásán valósággal tombolt a közönség, s ezután ha a színház megszorult, csak Rossini művét kellett műsorra tűzni, és a kasszába dőlt a pénz. Bellini, Mozart, Weber operáiban is jól érvényesült nagy terjedelmű, szoprántól az altig terjedő hangja. Az akkori újságok szerint “a Déryné-kultusz akkora volt, hogy öltözködése hatott a korabeli divatra”, s ő még a bécsi operától kapott ajánlatot is visszautasította. Kolozsvár után 1828-ban Kassa következett, ahol kilenc nyugodt és sikeres esztendőt töltött, 1834-ben a Bánk bánban Melindát alakította.
1837-ben az akkor felépült Pesti Magyar Színházhoz (a későbbi Nemzeti Színházhoz) szerződött, a társulatban ő kapta a legmagasabb gázsit. Az 1838-as pesti árvíz idején alaposan átfázott, amelynek a következményeként énekhangja megfakult. A közönséget már nem tudta lenyűgözni, a kritikusok modorosnak találták, és arról értekeztek, fel kellene hagynia a színészettel és az énekléssel. 1843-ban Debrecenben, a Norma előadásán már kifütyülték, az újságok vicceket gyártottak róla, túl öregnek nevezték, a színpadtól azonban csak ötvennégy évesen, 1847-ben vonult vissza.
1852-ben kibékült férjével, akinek haláláig Diósgyőrben éltek, majd nővére Miskolc belvárosi házában húzta meg magát betegen, szerény körülmények között. Utoljára 1869-ben keresztfia, Egressy Ákos jutalomjátékán lépett színpadra. Élete végén papírra vetette memoárját, amely a magyar színjátszás hőskorának egyik legfontosabb és legátfogóbb forrásmunkája. 1872. szeptember 29-én halt meg Miskolcon, a szegények temetőjében temették el.
Déryné Széppataki Róza még életében legendává vált. Egy anekdota nevéhez kapcsolja a rakott káposzta megszületését: állítólag a nagyváradi alispán ottani vendégszereplésére készíttette el az étel elődjét, amelyből az egyébként madárétkű Déryné háromszor is kért. Budai márványszobra – illetve annak elterjedt porcelánváltozata – nevezetes szerepében, az Alpesi rózsa című dalmű főszerepében ábrázolja, amint kissé előre hajolva, gitárral a kezében énekel. Életét több filmben is feldolgozták, többek között Tolnay Klári főszereplésével. Emlékezetére 1982-ben alapították a legrangosabb színházi elismerést, a Déryné-díjat.
Forrás: MTI
Fotó: pexels.com
