Nagy-Britannia mindig is sereghajtó volt az Európai Unió számos sarkalatos integrációs folyamatában – ezt Boris Johnson konzervatív párti brit miniszterelnök állapította meg egyik alsóházi felszólalásában.
Hozzátette még: az elmúlt három évtizedben sokszor hallotta európai barátaitól, hogy Nagy-Britannia csak félszívvel tagja az EU-nak, hiszen kimaradt például a valutaunióból, nem tagja a schengeni övezetnek, és nagyon sokszor igyekezett útját állni bizonyos kollektív uniós célkitűzéseknek.
Johnson e megállapítását tények támasztják alá, így amikor a brit EU-tagság pénteken brit idő szerint 23 órakor, közép-európai idő szerint éjfélkor megszűnik, Nagy-Britannia több uniós integrációs szervezetből nem lép ki – mivel soha be sem lépett ezekbe.
Azt, hogy Nagy-Britannia – az Európai Unió legnagyobb kimaradó gazdaságaként – nem csatlakozott az euróövezethez, a kormányzó Konzervatív Párt keményvonalas Brexit-táborán belül is sokan hajlamosak a brit belpolitikai folklórban csak „mogorva skótként” emlegetett, darabos stílusú és ritkán mosolygó egykori munkáspárti pénzügyminiszter és későbbi miniszterelnök, Gordon Brown komoly vívmányaként elismerni.
A brit Munkáspárt, miután Tony Blair vezérletével 1997-ben földcsuszamlásszerű győzelemmel kiütötte az akkor már 18 éve kormányzó, az euró meghonosítását kezdettől mereven elvető konzervatívokat a hatalomból, rövid habozás után maga is meglehetősen bizonytalan programot hirdetett az eurócsatlakozás kérdésében. Ennek lényege az volt, hogy az új Labour-kormány „elvben” elfogadja a valutauniós csatlakozás gondolatát, de csak akkor, ha teljesül öt alapfeltétel, és ha e feltételek teljesülése esetén népszavazás is jóváhagyja az euró meghonosítását.
A megszabott gazdasági-pénzügyi kritériumokat Blair pénzügyminiszterként Gordon Brown dolgozta ki, sokak utólagos véleménye szerint úgy, hogy Nagy-Britanniának lehetőleg esélye se legyen a font – a világ legősibb, azonos néven folyamatosan hivatalos fizetőeszközként szolgáló nemzeti valutája – feladására az euró kedvéért.
A Brown által kidolgozott kritériumok alapján azt kellett vizsgálni, hogy eléggé összhangban van-e a brit és az euróövezeti gazdasági ciklus ahhoz, hogy Nagy-Britannia hosszú távon együtt tudjon élni a valutauniós jegybanki kamatszinttel, problémák esetén van-e elég válaszadási rugalmasság az euróövezeten belül, a csatlakozás fellendíti-e a beruházásokat Nagy-Britanniában, jót tenne-e a belépés a londoni Citynek mint Európa és a világ első számú pénzügyi szolgáltatási központjának, és használna-e a brit eurótagság a növekedés és a foglalkoztatás stabilitásának.
Gordon Brown azonban már 2003-ban kijelentette, hogy az euró meghonosításáról elvégzett hatásvizsgálatok a megszabott fő kritériumok legtöbbjét tekintve negatív eredménnyel zárultak.
Hivatalosan még a munkáspárti érát megelőző korábbi konzervatív kormányzás idején született döntés arról, hogy Nagy-Britannia kimaradási opciót kér az euróövezeti csatlakozás kötelme alól – ezt az EU meg is adta -, de egyöntetű elemzői vélemények szerint a Labour kormányzásának 13 éve alatt Nagy-Britannia szinte biztosan csatlakozott volna a valutaunióhoz, ha az erősen európárti Tony Blair e határozott törekvését Brown meg nem fúrja.
Ugyancsak nem lép ki Nagy-Britannia a belső uniós határellenőrzést lebontó schengeni rendszerből, mivel – az euróövezethez hasonlóan – ennek az integrációs mechanizmusnak sem volt soha a tagja.
A schengeni csatlakozás alól Nagy-Britannia mellett Írország is kimaradási lehetőséget kapott, és a két ország távol maradása egymással összefügg. Az Ír Köztársaság és az Egyesült Királyság ugyanis már jóval Schengen létrejötte előtt kétoldalú utasforgalmi megállapodást kötött, amelynek alapján a két ország között gyakorlatilag megszűnt a határellenőrzés.
Aki megfordult már brit repülőtereken, ennek gyakorlati jeleit is láthatta: „Domestic and Ireland Arrivals” feliratú útbaigazító táblák jelzik, hogy az Írországból érkezőket a brit hatóságok ugyanúgy kezelik, mint a belföldi járatok utasait.
Írország ezt a több évtizede bejáratott és igen népszerű kétoldalú egyezményt – és mindenekelőtt a nyitott ír-északír határt – tartotta szem előtt, amikor úgy döntött, hogy a schengeni csatlakozás helyett az Egyesült Királysággal fennálló utazási rendszert tartja meg.
Forrás: MTI
Fotó: pexels.com
