Száz éve, 1919. szeptember 6-án született Wilson Greatbatch amerikai mérnök, aki a beültethető szívritmus-szabályozó kifejlesztésével emberek millióinak életét mentette meg. Az MTVA Sajtóadatbankjának portréja:

    Egy Angliából bevándorolt kőműves fiaként látta meg a napvilágot a New York állambeli Buffalóban. Műszaki érdeklődése már gyerekkorában megmutatkozott, lelkes rádióamatőrként ismerkedett meg az elektronikus áramkörökkel. A második világháborúban a haditengerészet kötelékében híradós, radarkezelő és tüzér volt. Leszerelése után egy évig telefonszerelőként dolgozott, majd a háborús veteránoknak járó támogatás segítségével beiratkozott a Cornell Egyetem villamosmérnöki szakára, ahol 1950-ben alapfokú, majd 1957-ben a Buffalo Egyetemen mesterdiplomát szerzett. Ezután a Taber műszeripari cégnél helyezkedett el, részmunkaidőben tanított is.
Még a Cornell Egyetemen, sebészekkel beszélgetve hallott a szívblokknak nevezett betegségről, s ettől kezdve foglalkoztatta annak kezelése. Az ilyen betegeknél a természetes elektromos (idegi) impulzusok késve vagy egyáltalán nem jutnak el a szív felső részéből, a pitvarokból az alsó részben fekvő kamrákhoz. A szívritmus-zavart akkoriban külső, elektroncsöves egység által vezérelt, fájdalmas elektromos sokkal gyógyították, s mivel a szerkezet váltóáramról üzemelt, adott esetben halálos áramütést is okozhatott.
Greatbatch mérnökként közelítette meg a kérdést, olyan kisméretű készüléket gondolt el, amely beültethető a páciens szervezetébe, de erre csak a szilikontranzisztorok elterjedésével nyílt meg a lehetőség. A Buffalo Egyetemen 1956-ban a közeli krónikus betegségek kutatóintézetének megbízásából szívhangokat rögzítő eszközt tervezett, amelybe véletlenül a kelleténél százszor nagyobb ellenállást épített be. Meglepve vette észre, hogy a készülék az emberi szívveréshez hasonlító, másodpercenként ismétlődő 1,8 milliszekundum hosszú impulzusokat ad ki, s felismerte, hogy ily módon a beteg emberi szív is vezérelhető.
A szükséges oszcillátor-áramkör megszületése után már „csak” a beépíthető méretűvé tételt, a testfolyadékoknak ellenálló szigetelést és néhány más technikai problémát kellett megoldania. A megoldáson vele egy időben más amerikai és svéd kutatók is dolgoztak, versenyfutás indult az elsőségért. Mivel munkahelye nem támogatta, kilépett, és kétezer dollárnyi megtakarított pénzéből kerti fészerében kísérletezett megszállottan a buffalói veteránkórház sebésze, William Chardack segítségével. (Greatbatch korábban több doktort is megkeresett, de azok nem érdeklődtek találmánya iránt.)
A két év munkájával tökéletesített első változatot 1958-ban Chardack egy kutyába ültette be, s a készülék kiválóan működött. Az első 50 pacemakert Greatbatch saját kezűleg gyártotta, ezekből 40-et állatkísérletekben használtak fel a Medtronic cégnél, bíztató eredménnyel. A szívritmus-szabályozót első emberként 1960. április 15-én egy hetvenhét éves férfi kapta meg, és még abban az évben tíz másik betegbe is beültették. A miniatűr életmentő készülék az első beteg életét tizennyolc hónappal hosszabbította meg, de olyan is akadt, aki ezután még több mint harminc évig élt.
Az újító szellemű Greatbatch azt is felismerte, hogy a pacemakerben az áramforrás a kritikus egység. A többiektől eltérően ő egyszer használatos higanyakkumulátort használt, de ezek viszonylag rövid élettartamúak voltak, így a betegbe újabb és újabb szerkezetet kellett beültetni. Végül az általa 1971-ben kifejlesztett lítium-jodid akkumulátor, illetve a lítiumanód-akkumulátorok váltak a jövő pacemaker-készülékeinek bevált energiaforrásává. Ezek tartósságára jellemző, hogy egyik ausztrál páciense a műtét után hosszú időre eltűnt, s amikor huszonkét évvel később rábukkantak, pacemakere még mindig kifogástalanul működött.
Greatbatch 1970-ben – ma is működő – céget alapított a pacemaker-akkumulátorok gyártására, s közben folyamatosan dolgozott találmányain, nevéhez 325 szabadalom fűződik. Széles körű érdeklődését bizonyítja, hogy többek között napenergia hajtású kenut is szabadalmaztatott, ez utóbbival hetvenkét éves korában 160 mérföldet (257,5 km-t) evezett.
Leghíresebb és legnagyobb hatású találmányát, a beültethető szívritmus-szabályozót 1983-ban az elmúlt fél évszázadban a társadalom javát szolgáló tíz legfontosabb fejlesztés közé választották. Őt magát 1988-ban az ohiói Akronban beiktatták az amerikai feltalálók dicsőségcsarnokába, ezzel példaképe, Thomas Edison nyomdokaiba lépett. 1996-ban a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) életműdíjával is kitüntették.
Fáradhatatlanul népszerűsítette munkáját, idős korában is rendszeresen ellátogatott iskolákba, hogy felkeltse a diákok érdeklődését. „Ne féljetek a kudarctól, ne sürgessétek a sikert. A jutalom nem az eredmény, hanem az oda vezető út” – tanácsolta nekik. A feltalálás iránti szenvedélyéről így nyilatkozott: „Tíz dologból kilenc nem működik, de a tizedik kárpótol a többiért.” A fiatal feltalálókat arra buzdította, hogy a korlátozott mértékben rendelkezésre álló fosszilis energiahordozók helyett a hélium Holdon talált változatával fejlesszenek ki nukleáris fúziót, és többek között az AIDS-re is ellenszert keresett.
Önéletrajzát 2000-ben jelentette meg. Élete utolsó éveiben egészsége megromlott, feleségével egy idősek otthonába költözött. Egy évvel felesége halála után, 2011. szeptember 27-én, kilencvenkét éves korában hunyt el a New York állambeli Amherstben.

 

 

 

Forrás: MTI

Fotó: pexels.com