Május 30-án lesz nyolcvanöt éves Alekszej Arhipovics Leonov szovjet-orosz űrhajós, az első ember, aki kilépett a kozmoszba.
A Bajkál-tó partján fekvő Lisztvjankában született 1934-ben, egy parasztcsalád nyolcadik gyermekeként. Apját a sztálini tisztogatások idején letartóztatták, feleségét és gyermekeit kitelepítették. A férfit két év után, 1939-ben rehabilitálták, Leonov iskoláit már a Szovjetunió európai területén végezte. Művészi álmokat dédelgetett, de végül másik szenvedélye, a repülés mellett döntött. A katonai pilótaiskolába iratkozott be, 1957-ben vadászpilóta lett. Később – már túl volt az első űrrepülésén – elvégezte a moszkvai Repülőmérnöki Akadémiát, 1981-ben megszerezte a műszaki tudományok kandidátusa címet is.
1959-ben bekerült a titkos szovjet űrprogramba kiválasztott húsz jelölt közé. Sokáig kellett arra várnia, hogy feljusson a világűrbe, de akkor fontos feladatot kapott: neki kellett elsőként kilépnie a kozmoszba. A műveletet a majdani Holdra szállás előkészítésének szánták, a Voszhod-2 űrhajóban Pavel Beljajev parancsnok volt a társa.
A Voszhod-2 1965. március 18-án, délelőtt 11 órakor indult útjára, s a tervezettnél 180 kilométerrel magasabban, 498 kilométeren állt Föld körüli pályára. Leonov – kódnevén Almaz-2 – a start után másfél órával, az első Föld körüli fordulat után lépett ki 45 percre elég oxigénnel az űrruhájában a kabinból, a zsilipet az ugyancsak szkafanderbe öltözött Beljajev zárta be utána. Leonov 12 percig és 9 másodpercig lebegett a semmiben, ezalatt 28 ezer kilométert tett meg. Mozgását nem tudta irányítani, az űrhajóhoz egy öt méter hosszú kábel rögzítette, az űrséta alatt két korábban a Voszhodra erősített kamera készített róla felvételeket.
Az amerikaiakkal folytatott űrverseny miatt nem kellő alapossággal előkészített kaland majdnem katasztrófával zárult: a szkafander a nyomáskülönbség miatt kicsit felfúvódott, s visszafelé már nem fért be a zsilip szűk nyílásán. Leonov komoly kockázatot vállalva levegőt engedett ki űrruhájából, így valahogy vissza tudta préselni magát a zsilipbe, csakhogy rossz testtartással, emiatt az ajtó becsukása tornászmutatvánnyá fajult, levegője pedig majdnem elfogyott.
A kabinban megnőtt az oxigénnyomás, ami robbanásveszélyt idézett elő (hasonló okokból vesztette életét korábban a földi gyakorlópadon Valentyin Bondarenko, majd 1967 elején az amerikai Apollo-1 személyzete). Az automatikus vezérlés tönkrement, és a hibával küszködő kozmonauták 17 fordulat megtétele után – az űrhajózás történetében először – csak kézi vezérléssel tudtak landolni, a tervezett helyszíntől 380 kilométerre. Mivel az üléseket a konzollal derékszögben helyezték el, az űrhajósok be sem köthették magukat a művelet alatt. ráadásul a Voszhod űrhajók fel-és leszállását nem lehetett megszakítani és katapultálni sem tudtak volna.
A földet érés sikerült ugyan, de valahol a lakatlan, hóborította tajga mélyén, még pontos helyük meghatározása is hosszabb időt vett igénybe. Helikopterrel nem tudták kimenteni őket, ezért utat kellett vágni a fenyőrengetegben, miközben az űrhajósok a fagyos kabinban, majd a kimentésükre küldött csapat által hirtelenjében összeeszkábált faviskóban dideregtek. A harmadik napon sítalpon jutottak el a néhány kilométerre várakozó helikopterhez, amely Bajkonurba vitte őket. A késedelmet a rádió és az újságok azzal magyarázták, hogy a pilóták a repülés után szabadságukat töltik. A majdnem katasztrófával végződött küldetés után a Voszhod-űrhajókat nyugdíjazták, helyükbe a Szojuzok léptek, és alapjában szervezték át a kutató- és mentőalakulatokat. Az űrversenyben szerzett szovjet előnyt az amerikaiak hetek alatt ledolgozták, 1965. június 3-án Ed White is kilépett a világűrbe.
Az első szovjet holdexpedíció parancsnoka Leonov lett volna, de a programot törölték, miután az amerikai Apollo-11 1969-ben sikeresen landolt égi kísérőnkön, s az űrverseny eme szakaszát megnyerték az amerikaiak. 1971-ben ő vezette volna a Szaljut-1 űrállomás első személyzetét felszállító űrhajót, de társa megbetegedése miatt a tartalék legénység szállt föl – és vesztette életét visszatérés közben. Az űrbe csak az első közös szovjet-amerikai űrrepülésen jutott vissza, 1975. július 15. és 21. között a Szojuz-19 parancsnokaként volt részese a világ első nemzetközi űrrandevújának, az összekapcsolt Apollo és Szojuz 44 órás közös repülésének.
A közszeretetnek örvendő, éles eszű, szellemes Leonov kritikus helyzetekben sem esett pánikba. A halál szele többször meglegyintette: kezdő pilótaként túlélt egy ejtőernyős balesetet, meghalhatott volna űrsétája során, és akkor is, ha ő indul útnak a Szaljut-1-re. Egy autóbaleset során ő mentette ki feleségét a jeges tóba csúszott kocsiból; 1969-ben a Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár ellen elkövetett (és évtizedekig szigorú titokban tartott) merénylet során a lövések azt az autót érték, amelyben több űrhajós társaságában ült, sofőrjük meg is halt. A Szovjetunió kétszeres hőse, kétszer kapta meg a Lenin-rendet, és átvehette a legmagasabb orosz kitüntetést is.
1976-ban az űrhajósok parancsnokává nevezték ki. Ezt a megbízatást egészen 1982-ig töltötte be, 1982-től a Csillagvárosban levő Jurij Gagarin Űrhajóskiképző Központ igazgatóhelyettese volt, 1991-ben szerelt le. Elismert és tehetséges festő, a Szojuz-Apolló misszió során a világűrben is készített vázlatokat, és több szovjet postabélyeget tervezett. Négy találmánya van, több könyve jelent meg, az első űrsétáról 2017-ben készült nagyszabású és sikeres orosz film egyik konzultánsa volt. Nevét viseli egy kráter a Hold túlsó oldalán.
