Négyszázhatvan éve, 1558. szeptember 21-én halt meg V. Károly Habsburg-házi német-római császár és spanyol király, a korabeli Európa leghatalmasabb uralkodója, „akinek birodalmában soha nem nyugodott le a nap”.
1500. február 24-én született a flandriai Gentben. Bár apját Szép Fülöpnek nevezték, az ő külseje korántsem volt előnyös: jellegzetes Habsburg-álla, nagy és előreálló alsó ajka miatt csak nehezen érhetően beszélt és habzsolva evett. Anyjától, Őrült Johannától melankóliára hajlamos vérmérsékletét örökölte, végül emiatt mondott le időnek előtte a trónról. Alapos neveltetésben részesült, hat nyelven beszélt, egyénisége mindenkit lenyűgözött.
Apja halála után, hatévesen megörökölte annak németalföldi birtokait, tizenhat évesen – anyjával együtt – Spanyolország (valamint Nápoly és Szicília) társuralkodója lett, majd 1519-ben, hatalmas adósságokba verve magát, a Fuggerek pénzén a német-római császári címet is megszerezte, pontosabban megvásárolta; érdekesség, hogy ő volt az utolsó császár, akit a pápa koronázott meg. A spanyol konkvisztádorok az ő uralkodása alatt hódították meg Amerikában az Azték és az Inka Birodalmat, ahonnan özönlött az arany és a kincs Európába, kortársai pedig úgy emlegették: ő az, akinek birodalma fölött soha nem nyugszik le a nap.
Uralkodása során a katolikus hit védelmezőjeként lépett fel Lutherrel és a protestáns német rendekkel szemben, megpróbálta megszerezni a hegemóniát Nyugat-Európában, hogy helyreállítsa a császári hatalom régi fényét. Ravaszságának, szívósságának, szerencséjének és tehetségének köszönhetően győzött is minden ellenfelével – pápákkal, eretnekekkel, franciákkal, német fejedelmekkel, felkelő spanyolokkal és németalföldiekkel, angolokkal, törökökkel és tuniszi tengeri kalózokkal – szemben, de e győzelmek végül nem sokat értek. Céljaiból semmit sem sikerült megvalósítania, sőt uralkodása végén talán távolabb állt tőlük, mint trónra lépésekor. Az évtizedes németországi vallásháború végén az 1555. évi augsburgi békében el kellett ismernie a lutheri tanokat, a franciákkal és a törökökkel vívott harcok nem hoztak kézzelfogható eredményt, s nem tudta megzabolázni a német fejedelmeket sem.
Uralkodása hadjáratokkal és utazásokkal telt (hatékony közigazgatás hiányában személyesen kellett kiterjedt birodalmának ügyeit intéznie), amelyekre iszonyatos összegeket pocsékolt el. Ugyanakkor ő maga kínosan takarékos, már-már fukar volt, ruháit darabonként nyilvántartotta, gyakran foltoztatta is. Nem sajnálta viszont a pénzt az órákra, amelyeknek szerelmese volt, az akkor még méregdrága szerkezetekből száznál is többet gyűjtött össze. Azt viszont még neki, a kor leghatalmasabb emberének sem sikerült elérnie, hogy legalább két szerkezet ugyanazt az időt mutassa, a legenda szerint élete végén így fakadt ki:
„Az órák olyanok, mint a nemzetek, soha nem tudnak egyetérteni!”
A két kor határán élő Károlyban a lovagi középkor és a születő újkor viaskodott: hitt a babonákban, a csillagjóslásban, habozás nélkül elrendelte a bűnösök orrának levágását, a rágalmazókat arra kényszerítette, hogy négykézláb másszanak és ugassanak. Ugyanakkor becsülte a tehetséget, s udvari festőjének maga emelte fel a leejtett ecsetet, mondván: nemest annyit kreál, amennyit akar, de Tiziano csak egy van. Ellenfele, Luther holttestét sem volt hajlandó kiásatni és elégettetni, mondván: csak élőkkel háborúzik.
Az életvidám császár 1526-ban politikai házasságot kötött unokahúgával, Portugáliai Izabellával, de az esküvő után valóban egymásba szerettek, és hat gyermekük született, akik közül három élte meg a felnőttkort. Az asszony a hatodik gyermek születésébe halt bele 1539-ben, Károly soha nem nősült meg újra. A szép nőknek azonban nem tudott ellenállni, számtalan szeretője volt és számtalan törvénytelen gyermeke, akik közül a hadvezér Don Juan de Austria a legismertebb.
A megfáradt, köszvény, asztma és vérbaj kínozta, emésztési gondokkal küszködő Károly 1555-ben kudarcát beismerve lemondott a trónról. Fia, II. Fülöp kapta németalföldi és spanyol birtokait, öccse, Ferdinánd örökölte a német-római császári koronát, ami újabb háborúk magvát vetette el. Fia ettől kezdve nem törődött apjával, aki előszeretettel hasonlította magát a hatalma teljében bölcselkedni visszavonuló Diocletianus római császárhoz.
Élete utolsó éveit a spanyolországi Yuste városának Jeromos-rendi kolostorában élte le, pazar „remetelakában”. Fázékonysága miatt minden szobában kályha állt, hálószobájának ablaka a templom szentélyébe nyílt, így az ágyból is hallgathatta a miséket. Szabad idejében szeretett óráival bíbelődött, ha súlyosbodó köszvénye engedte (ekkoriban már egyik szobából a másikba is hordszéken kellett vinni), és legendás nagyétkűségéről sem tudott leszokni.
Utolsó hónapjaiban vallásos buzgóság fogta el, még temetését is megrendeztette, amelyet a koporsóban fekve hallgatott végig. 1558. szeptember 21-én maláriában hunyt el. Koporsóját 1574-ben az újonnan épült Escorial királyi kriptájába vitték, a spanyol polgárháborúban romba dőlt Yuste kolostort 1949-ben állították helyre.
Forrás: MTI
Fotó: pexels.com
