Huszonöt éve, 1993. szeptember 16-án halt meg Pietro Barilla, az olasz „tésztakirály”.
Parma városában látta meg a napvilágot 1913. április 16-án. Nagyapja 1877-ben nyitott kis családi üzletében még az otthon dagasztott tésztát, friss kenyeret és péksüteményeket árulta. Helyébe lépő fiai, Riccardo és Gualtiero folyamatosan fejlesztették az üzemet, idővel már 80 alkalmazottjuk volt, és 80 mázsa tésztát, valamint 20 mázsa kenyeret készítettek naponta. A Barilla cég élen járt az új reklámtechnikák használatában, termékeiket nem ömlesztve kínálták, hanem logóval ellátott dobozkákba és zacskókba csomagolták, postai képeslapokon, falinaptárokon népszerűsítették. Gualtiero 1919-es halála után fivérére maradt a cég vezetése, amibe 1936-tól bevonta fiait, Giannit és Pietrót is.
Amikor Pietro eladóként beállt a családi vállalkozásba, a 800 alkalmazottat foglalkoztató gyárban napi 15 tonna száraztésztát és hét tonna pékárut állítottak elő. Inasévei után rábízták a forgalmazás és a szállítás megszervezését, és ő azonnal új ötletekkel állt elő, így például Fiat Topolinókat vásárolt a cég termékeit országszerte népszerűsítő és eladó ügynököknek.
A második világháború kitörése a cégre csaknem végzetes hatással volt. Csökkentek a megrendelések, akadozott a termelés, 1943 szeptemberében a megszálló német csapatok lefoglalták kemencéiket. A család igyekezett megtalálni az együttélés módját a fasiszta rezsimmel, de házuk az ellenállók menedéke is volt, ezért a harcok elcsitulta után nevük nem szerepelt semmilyen kollaboráns-listán. Az ifjabb Pietrót, aki a második világháborúban a keleti fronton szolgált, rövid időre letartózták a nácikkal való együttműködés vádjával, de végül szabadon engedték.
Apjuk 1947-ben bekövetkezett halála után testvérével ők álltak a cég élére, és minden erejükkel a modernizálásra összpontosítottak. Pietro az ötvenes évek elején az Egyesült Államokba is elutazott, hogy tanulmányozza a technikai újdonságokat, és megismerkedjen a legújabb marketingfogásokkal. Új gépeket vásároltak Svédországból, szép, korszerű üzemcsarnokokat építtettek, profi szövegírók és filmesek, színészek részvételével indítottak reklámkampányokat. Ekkor alakították ki a családközpontú Barilla-imázst, termékeik szolid áraikkal a szegényebb családok asztalára is odakerültek.
Pietro 1952-ben döntött úgy, hogy felhagy a kenyérgyártással, kizárólag tésztát állít elő, a vállalatot pedig részvénytársasággá alakította át. Erberto Carboni grafikus és más művészek segítségével a reklám új területeit is kipróbálta, jutalma a reklám Arany Pálma-díj lett. Az ötvenes évek közepén megnősült, négy gyermeke született. Az ekkor már Itáliában piacvezető tésztagyáros – akinek cége napi 400 tonnát termelt – különös figyelmet szentelt alkalmazottai támogatásának: házakat építtetett és szolidaritási alapot hozott létre számukra. A Barilla cég 1958-tól igyekezett a televízió előnyeit is kihasználni, híressé vált szlogenjük is ebből az időszakból ered: „A Barillával mindig vasárnap van.”
A hatvanas évek közepétől egyik gyárukban keksz- és ropigyártásba fogtak, miközben elkezdték építeni a világ legnagyobb és legmodernebb tésztagyárát. A következő évek olasz gazdasági válsága és az építkezés magas költségei olyannyira megviselték a társaságot, hogy részvényeik többségét kénytelenek voltak eladni, Pietro csak 1979-ben, több kísérlet után tudott visszaülni elnöki székébe. Még ugyanebben az évben megalapította külföldi leányvállalatait Franciaországban, Németországban és Spanyolországban, s e vállalatokat olyan hírességek reklámozták, mint Steffi Graf, Plácido Domingo és Gérard Depardieu.
Pietro Barillát 1987-ben a bolognai egyetem tiszteletbeli gazdasági és kereskedelmi diplomával tüntette ki. A tésztakirály a művészeteknek is nagy pártolója volt: 1957-ben Attilio Bertolucci költővel megalapították a La Palatina irodalmi folyóiratot, mecénásként olyan neves művészeket támogatott, mint a festő Renato Guttuso és a szobrász Pietro Cascella. Szülővárosát, Parmát és lakosait mindig nagy becsben tartotta, azok javarészt az ő gyáraiban dolgoztak. Rendszeresen beszélgetett alkalmazottaival, akik közvetlen stílusa miatt csak a keresztnevén, „Pietro úrnak” szólították.
Pietro Barilla nyolcvanéves korában, 1993. szeptember 16-án Parmában halt meg, utódaira a világ legnagyobb és legsikeresebb tésztagyárát hagyta. Temetésén hatalmas tömeg vett részt, a gyászbeszédet mondó érsek így búcsúztatta: „A város szomorú. Tudja, hogy egy igazi úriembert vesztett el.”
Forrás: MTI
Fotó: barilla.com
