Dárday István Kossuth-díjas filmrendező március 25-én nyolcvanéves. Az MTVA Sajtóadatbankjának portréja:
Dárday Abriani István Budapesten, részben olasz eredetű kisnemesi családban született. Édesapját hamar elveszítette, édesanyja komoly nehézségekkel dacolva tartotta el a családot. A gimnáziumot Kecskeméten a piaristáknál kezdte, de onnsn – akárcsak a budapesti Mester utcai gimnáziumból – kiapták, végül az Eötvös Gimnáziumban érettségizett. Egy interjúban rossz, bajkeverő, ugyanakkor visszahúzódó gyereknek írta le fiatalkori önmagát, aki otthon egy szekrény mögötti zugot kialakítva, családjától elkülönülve élt. Az 1960-as években viszont már a találkozók helyszíne, a presszó neve után Muskátli körként elhíresült belvárosi fiatal művészcsoport tagja volt, közismert beceneve, a Hugó ott ragadt rá.
Húszéves korától próbálkozott a bejutással a Színművészeti Főiskola rendező szakára, ami harmadszorra, 1968-ban sikerült. Egyik sikertelen felvételijén, 1963-ban találkozott először későbbi állandó alkotótársával, Szalai Györgyivel.
A főiskolán készült két korai filmjével is (Nyugodtan meghalni, 1970; Miheztartás végett, 1971) komoly feltűnést keltett, művei 1972-ben az Oberhauseni Filmfesztiválon elnyerték a zsűri díját. Rövidesen bekerült a Balázs Béla Stúdióba, ahol 1974-től vezetőségi tag lett. Több rövidfilmet forgatott, az igazi nagy vállalkozás azonban a Nevelésügyi sorozat (1973) másfél órás dokumentumfilmjei voltak, melyeket Mihályfy Lászlóval, Vilt Pállal és Vitézy Lászlóval együtt rendezett. 1974-ben készült el Szalai Györgyivel első közös játékfilmjük, a Jutalomutazás, amely itthon és külföldön is átütő sikert aratott, megkapta érte a Balázs Béla-díjat, a filmkritikusok díját, majd a Mannheimi Fesztivál fődíját is.
Már a Nevelésügyi sorozat kapcsán felismerték, hogy ez a fajta szociografikus, elemző és kritikus dokumentumfilm kilóg a korabeli filmforgalmazás sablonjából és azzal sem válna társadalmi hatóerővé, ha a televízió valamelyik késő esti műsorsávjába kerülne. Ezért 1976-ban a Balázs Béla Stúdión belül megalakították a közművelődési munkacsoportot, ahol filmrendezők, kritikusok és filmtörténészek közösen szervezték meg a dokumentumfilmek társadalmi forgalmazását, ami lényegében a mozi és a tévé szigorúan ellenőrzött közegének megkerülését jelentette. Az ország megannyi iskolájába elvitték filmjeiket, a vetítést követően pedig a tantestülettel és az eseményeken egyre nagyobb számban megjelenő társadalomtudósokkal, politológusokkal, népművelőkkel kiegészülve, szabadon vitatkozhattak róluk. Ilyenformán a nyilvánosság szerkezeti átalakítását, kereteinek tágítását sikerült elindítaniuk a cenzurálisan szabályozott pártállami rendszerben.
Az 1970-es évek második felében egyre többen rendeztek dokumentum-játékfilmet, a külföldi kritikusok már Budapesti Iskoláról beszéltek. Szalai Györgyivel 1977-ben sikerült leforgatniuk a Filmregény – Három nővér című filmjüket, amely újabb filmkritikusi nagydíjat, sőt még egy operatőri díjat is nyert. Az 1980-as évek elején létrehozták a Társulás Stúdiót, ahol az alapítók közé tartozó Tarr Béla, Gyarmathy Lívia, Zolnay Pál, Xantus János mellett Bódy Gábor és Jeles András is készített filmeket. A kultúrpolitikai vezetés beavatkozása és a filmszakmai féltékenység miatt a Társulás öt év után megszűnt, és bár új alkotások létrejöttét a szétesőben lévő pártállam meggátolni már nem tudta, filmkészítés szempontjából ezek az évek különösen nehéznek bizonyultak számukra.
A rendszerváltozás után csapatával új típusú mozi üzemeltetésébe kezdtek, M.I.T. (Mozgókép Innovációs Társulás) Videó- és Moziklub néven. Az 1989 február 23-i megnyitón már a legújabb, Recsk 1950-1953 című dokumentumfilmjüket mutathatták be. A később névváltoztatáson átesett, Blue Boxként kultikussá váló hely több volt, mint művészmozi, komplex kulturális fórumként működött, koncertek, kiállítások, beszélgetések színhelye is lett. Megfelelő támogatók híján azonban a piaci környezetben folyamatos pénzügyi nehézségekkel küzdöttek, míg végül tíz év után be kellett zárniuk.
A kilencvenes években két nagyigényű játékfilmet készített: Nyugattól keletre, avagy a média diszkrét bája címen filmszatírát (1993), majd egy öt év múlva egy drámát, a Tükröződéseket. A kétezres évektől forgatott dokumentumfilmjeikben egyre többször foglalkoztak környezetvédelmi problémákkal, valamint – ugyancsak új témaként – a nemzeti identitás és kultúra kérdéseivel. Az évtized kiemelkedő alkotása Az emigráns – Minden másképp van (2006), a Márai Sándor utolsó éveiről készült játékfilm.
Dárday István 2011 óta az MMA rendes tagja. 2012-től 2016-ig a Film- és Fotóművészeti Tagozat vezetője volt. A magyarországi társadalmi problémák iránti kivételes érzékenységgel megalkotott műveikért, a magyar film megújításában játszott szerepükért alkotótársával, Szalai Györgyivel 2012-ben megkapták a Kossuth-díjat. 2020-ban a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál életműdíját nyerte el.
Forrás: MTI
Fotó: pexels.com
