Az olasz kormány által a koronavírus-járvány visszaszorítása érdekében meghozott sokkoló intézkedések előtt évszázadokkal Itália már élen járt a járványok elleni harcban az utazások korlátozásán és a karanténon alapuló, újító jellegű egészségpolitikájával – mutatott rá kedden az AFP francia hírügynökség pestisjárványokkal foglalkozó történészek műveire hivatkozva.
A pestis 1347 októberében Messina szicíliai kikötővároson keresztül érkezett Európába, a Caffa (a krími Feodoszija) ostrománál megfertőződött genovai hajók közvetítésével.
A betegség néhány hónap alatt elterjedt Olaszországban és Franciaországban, a kikötővárosokon – így Marseille-en is – áthaladva, végül elérte Nyugat-Európa többi részét, és 1351-ben valóságos öldöklést hajtott végre. Becslések szerint a járvány áldozatául esett az európai népesség 30 százaléka.
Az istencsapásra és a légkörben keringő miazmákra hivatkozó orvosok képtelenek voltak megállítani a bajt. Az akkori orvosok egyetlen védekezése az volt, hogy madárcsőrt formázó orrú álarcot viseltek, amelybe füveket, fűszereket és kámfort tömtek, hogy így tisztítsák meg a belélegzett levegőt. A maszkok egyetlen előnye az volt, hogy hosszú tunikával együtt viselték, amelyek védelmezték a fehérneműt. Akkoriban még nem tudták, hogy élősködők révén terjed a betegséget okozó Yersinia pestis nevű bacilus.
A tudós emberek tehetetlensége láttán az észak-itáliai városállamok vezetői „pragmatikusabb és hatékonyabb” megközelítési módot választottak az egymást követő pestisjárványok féken tartására – írta William Naphy és Andrew Spicer brit történész.
„Az orvosi alkalmatlanság mellett a vezetők felelőssége volt a társadalom túlélésének biztosítása. Az észak-itáliai városállamok által kidolgozott ellenőrzési és kormányzási célokra irányuló szabályozásokat, rendeleteket és módszereket vették át később Nyugat-Európa többi részén – írta a két történész a The Black Death: A History of Plagues, 1345-1730 (A fekete halál: A pestisjárványok története, 1345-1730) című művében.
„A 14. század közepétől a 16. század elejéig terjedő időszakban rendkívül előrehaladott intézmények és szervezett egészségügyi szolgáltatások jelentek meg és fejlődtek Észak-Itáliában” – hangsúlyozta Carlo M. Cipolla olasz történész (1922-200).
A pestis megszűnte után ezt az olasz szervezési módot „találták fel ismét” és alkalmazták Franciaországban és Angliában a 19. században a kolerajárványok elleni harcban – írta a történész Contro un nemico invisibile (Egy láthatatlan ellenség ellen) című művében.
Az olasz szabályoknak „nem igazán a pestis gyógyítása, hanem a terjedésének a lassítása volt a célja” Naphy és Spicer szerint.
Az olasz szabályozások alapja az a szándék volt, hogy ellenőrizzék az emberek és az áruk mozgását, hogy megakadályozzanak minden átjárást egy fertőzött régióból egy még egészségesbe.
Az itáliai városállamok egyik újítása az volt, hogy eltörölték az államok közötti „titokvédelmet”, hogy pontosan lehessen látni, hol tart a járvány, egészségügyi igazolásokat adtak ki, amelyet az utazóknak a városkapuknál fel kellett mutatni, és a városon kívüli karanténokba kényszerítették azokat, akiknél felmerült a betegség gyanúja.
A másik újítás a halálesetek kötelező bejelentése volt. A pestisesek hozzátartozói számára a következmények „drámaiak” voltak: lázárétumokban, pestiskórházakban helyezték őket karanténba, zár alá vették vagy egyenesen megsemmisítették a vagyontárgyaikat.
Egy palermói egészségügyi vezető 1576-ban így sommázta a kegyetlen járványügyi szervezést: „arannyal, tűzzel és bitófákkal”.
„1700 táján köztudott volt Európában, hogy Itália ‘a legszigorúbb ország a világon az egészségügy tekintetében’, míg Angliát az egyik legelmaradottabbként tartották számon” – írta Naphy és Spicer.
Carlo M. Cipolla szerint „az olaszok tudatában voltak az intézményeik felsőbbrendűségének, és szívesen ismételgették viccelődve, hogy az olyan országokban, mint Flandria, Németország és Anglia bevett szokás elhanyagolni a pestist'”.
Forrás: MTI
Fotó: pexels.com
